Az időutazó felesége

Ismételt bejelentkezésemet az utóbbi idők másik meghatározó kulturális élménye, méghozzá közelebbről nézve egy könyv okozza. A szóban forgó mű címe: Az időutazó felesége és aki papírra vetette eme alkotást, nem más, mint Audrey Niffenegger. Több, mint egy évvel ezelőtt kaptuk a könyvet (kétkötetes, úgyhogy valójában két könyvet) a nővéremtől, és szegényt a borítója alapján rögtön a szar ponyva kategóriába soroltuk (ebből is látszik, hogy nem szabad a külső alapján ítélni.... .... és hogy más tervezőt kellett volna a borító elkészítésére választani) és a polcra helyzeztük bontatlanul. (Igazából nem is értettük, miért kapunk tőle ilyet, hiszen nagyjából tudja, hogy mit szeretünk olvasni, és az ízlésünk sem különbözik sokban.) Aztán egy éven keresztül felé sem néztünk. Pár héttel ezelőtt viszont elővettük, őszintén szólva azon gondolkoztam, hogy mit ajándékozzak egy kolléganőnek és erre a könyvre tévedt a tekintetem, bontatlan is, csajosnak is tűnik, - úgy tűnt tökéletes választás lenne. Azért munkált bennem a kíváncsiság, ezért mégis megbontottam a celofánt és nem kihajtva (nehogy meglátszon) beleolvastam. Ez volt a "vesztem" mert innentől kezdve egy héten keresztül ki sem látszottam belőle, és a sok-sok sírás nélkül töltött hónap után átszakadt a gát és úgy zokogtam a történeten, mint szerintem könyvön még soha. Nem túl vidám, de hát az élet sem mindig az. Ha valakit ez vonz elég sok részletesen leírt pikáns részt is tartalmaz. A történet leegyszerűsítve egy szerelmespárról mesél (De ez ne riasszon el senkit!), a bonyodalom pedig, hogy a férfi akaratán kívül, főleg ha túlzott stressz éri előre és vissza utazik az időben. Ez, tudom abszurdnak tűnik, de ha megszokjuk ezt a "logikai bukfencet" és az első néhány fejezet után "belerázódunk" a történetbe már nagyon élvezhető. Szóval így az ünnepek előtt, tudván mi lesz a tv-ben és amúgy is, olvasásra fel!

Szuperlatívuszok a'la Goko 1. fejezet

Tehát köszöntelek(köszöntünk) Benneteket kedves olvasóink!
Első bejegyzésem lelkesedésem legújabb tárgyáról a Család Kicsi Kincse című Fantasztikus, szenzációs (és sorolhatnám az egyéb jelzőket) filmről szól, tegnap sikerült végre hosszas vágyakozás, várakozás után megtekintenünk, és hát az igazság szerint ritkán kapunk ilyen alkotást a filmművészettől. Amikor vége lett a filmnek nagyon sajnáltam, hogy nem tartott még sokkal-sokkal tovább. Akár a színészekről (Toni Collette (Sheryl Hoover) , Greg Kinnear (Meglepő módon az eddig számomra utálatos színészből a végére szimpatikus embert varázsoltak, eddig ez egyetlen filmjével sem sikerült, pedig láttam már néhány filmben..) (Richard Hoover), Alan Arkin (Edwin Hoover, a nagypapa), Steve Carell (Bármiben játszik ez az ember, bármihez nyúl arany lesz belőle) (Frank Ginsberg), Abigail Breslin (Olive Hoover), Paul Dano (Dwayne Hoover) tökéletesen eltalálta a karaktert és zseniálisan adta a figurát, az ő személye új volt nekem, de ezentúl vadászni fogok az olyan filmekre, amiben ő is szerepel) vagy a zseniális forgatókönyvről, esetleg a zeneválasztásról vagy a sztoriról legyen szó erről a filmről csak szuperlatívuszokban lehet és érdemes beszélni. Szívmelengető, elgondolkodtató és figyelemfelkeltő. Végre nem úgy mutatják be Amerikát, mint a formás Barbie fiúk és lányok játszóterét, hanem mint valós problémákkal küzdő, tökéletlen emberek országát, akik ugyanúgy tudnak izzadni, elhízni, vágyakozni és elkeseredni, mint európai társaik. Semmivel sem jobbak és nem rosszabbak, mint a többi földrész szülöttei, nekik is vannak problémáik és hibáik, és ők is szeretnék valahogy (túl)élni az életet. Mindenkinek ajánlom, aki őszintén akar nevetni, aki unja már a csöpögős romantikusokat, de akciófilmre sem feltétlenül vágyik, aki kicsit más oldalról kíváncsi Amerikára. Szóval nagyjából az egész emberiségnek meg kellene néznie! :)