Tévedtem Nyi, szerencsére mi egyáltalán nem hasonlítunk, talán néhány dologban megegyezik az életünk jelenleg, de a lényeg és az alap teljesen más. Nekem például vannak testvéreim, nyilván nem rajtad múlt, hogy neked nincsenek, és igyekszel megbarátkozni a helyzettel, de a fontos az hogy jó, ha az embernek vannak testvérei, persze nem mindig érezhető, de összességében jó. Az nem egészséges, ha nem kell tekintettel lenned senkire, fontos, hogy megtanulj alkalmazkodni, nem véletlenül voltál a gimiben is egy öntelt, arrogáns, magamutogató picsa, és nem te voltál az egyetlen egyke, akit ismertem és ilyen volt, következésképpen tehát valószínűleg ez nem a te hibád, csupán adódik az élethelyzetből. Valami kósza gondolat folytán azt hittem hogy akkor rosszul ítéltelek meg, és nem is ilyen vagy, de mégis. A másik nagy különbség, hogy az én gyerekeimnek még lesznek testvérei, egyszerűen azt gondolom, hogy nem lehet ennyire "hidegen" és távolságtartóan eltervezni ezt, hogy ennyi és ne tovább, legalábbis én nem tudnám, ez nagyrészt érzelmi alapokon nyugvó döntés és mint ilyen változhat a megítélése, persze ez nem azt jelenti, hogy én mostmár évente-kétévente kipottyantok egy gyereket, csak azt hogy nem mondom, hogy soha. Az egy testvérnél tudod mi még jobb? A sok testvér. Félreértések elkerülése végett, ez a bejegyzés nem a te alázásod céljából készült (ezért is nem írom ki a neved), egyértelműen saját célra, mert nem is olyan rég még brutálisan frusztráltál. Most leírom, hogy miért nincs okom ezt érezni. Irigyeltem a társadalmi életed, az (otthonról végezhető) szellemi munkád, az autót, a biztosabb egzisztenciát. (főbb vonalakban) A társadalmi életre továbbra is vágyom valamilyen szinten, de már nem a régi "barátokat" vágyom vissza, hanem hiszem, hogy jönnek újak, akik már igazibbak lesznek, és hiszem, hogy nem kell pánikszerűen teperni (ahogy te), mert nem halok bele, ha nem élek trendi facebookos, barinős társadalmi életet, annál is inkább, hogy ez mennyire üres és múlandó. A gyerekek mellett végezhető szellemi munkára továbbra is vágyom, és meg is lesz előbb-utóbb, addig pedig szellemi kihívásnak tökéletes az egyetem, ráadásul a baba-mama blog nem feltétlenül tekinthető szellemi munkának, pléne nem abban a formában, ahogy te prezentálod. Az autó és a biztosabb egzisztencia szintén csak idő kérdése, és az hogy neked megvannak, nem feltétlenül a te érdemed, persze az is elképzelhető, hogy igen. A lényeg hogy magam okán millió okom van a boldogságra és önbizalomra, imádom a gyönyörű lányaimat, a férjemet, szeretek megküzdeni a dolgokért, és szeretem, hogy együtt mindent elérünk amit akarunk, szeretem, hogy haragban nem alszunk el, szeretem hogy újra tudjuk gondolni a terveinket, hogy tudunk nevetni magunkon, hogy szeretünk együtt lenni, jó hogy nagy szarban is együtt tudtunk maradni, szeretem hogy nagyokat sétálunk, hogy félholtan is órákig beszélgetünk és röhögünk még lefekvés után az ágyban, szeretem azt is, hogy ha egyedül megyek az utcán, nem "látszik" rajtam, hogy van két gyerekem, szeretek arra gondolni, hogy fiatalok vagyunk és előttünk az élet, ugyanakkor már milyen tartalmas közös múltunk is van, szóval azthiszem végre jól vagyok. Ezt gyógyászati célból már rég óta le akartam írni, hogy bármikor el tudjam olvasni, persze elképzelhető, hogy a későbbiekban még változik az a poszt. Kívánom neked is, hogy ne másoknak akarj pózolni, és kifele mutatni, hogy milyen fucking hero vagy, hanem érj el mindent, amire vágysz és ne azt, amiről azt gondolod, hogy arra kell vágynod.
Special thanks to my little family, to my sisters, and parents. :)
